Mikronógrád—A tudomány is lehet szép!

Új időszaki tárlat a Pásztói Múzeumban

Mi emberek hajlamosak vagyunk arra, hogy csak arra figyeljünk, ami jól látható, feltűnő, vagy éppenséggel bombasztikus, netán szenzációs. Ha az őslénytan szóba kerül, akkor többségünknek a jégkori óriások, a mamut és a gyapjas orrszarvú jut eszébe, netán a földtörténeti középidő kihalt „rettentő gyíkjai”: a már szinte bulvárosodott dinoszauruszok.

Márpedig az őslénytanban az utóbbi fél évszázad során a legrohamosabb fejlődés a milliméteres és annál kisebb nagyságrendű maradványok vizsgálata terén zajlik. A kőolajkutatás ma már elképzelhetetlen lenne a fúrásmagokba zárt apró likacsos házú egysejtűek, vagy a kagylósrákok házainak elemzéséből levont következtetések nélkül.

Ugyancsak bajban lennénk a sokáig „ősmaradványmentesnek” tartott üledékes kőzetek korának megállapításában a conodonták, a sugárállatkák, a kovamoszatok vagy éppen a kisemlősök nélkül.

Ugyanígy centiméteres-deciméteres nagyságú kristálycsodák, drágakövek jelentik számunkra az ásványokat és nem is gondolunk arra, hogy a körülöttünk levő naponta használt kőzeteink is ásványokból állnak, csak legtöbbször szabad szemmel láthatatlanok.

Ezt a mikrovilágot csak úgy lehet megismerni, hogy felhasználjuk az elmúlt évtizedekben egyre jobban fejlődött mikroszkópokat. A parányőslénytan úttörői a 19. század második felében még csak egyszerű fénymikroszkópokkal dolgozhattak. Ugyanekkor kezdték használni a polárszűrők segítségével működő kőzettani fénymikroszkópokat is. Később jelent meg a 3D képalkotást lehetővé tevő fénymikroszkóp, a sztereomikroszkóp. A huszadik század második felétől hatalmas újításként terjedtek el a fény helyett elektronokkal képet alkotó elektronmikroszkópok. Ezekkel a parányi ősmaradványok és ásványok egyre finomabb alaki részletei váltak tanulmányozhatóvá.

Ezek az apró ásványok és ősmaradványok nemcsak érdekesek és tanulságosak, de esztétikai élményt is nyújtanak. A kiállítás fő célja, hogy ebből az egyes ember számára már átfoghatatlan gazdagságú mikrovilágból ízelítőt nyújtson.

A kiállítás első terme a kőzetmikroszkópia és az ásványok világába vezet be, míg a második terem az ősmaradványoké.

 

 

 

 

 

 

 

 

Csohány emléknap

1925 január 30-án született. Ha élne, 91 esztendős lenne. Kevesek kiváltsága ilyen magas kort megérni, ő azonban már fájdalmasan korán, 1980-ban örökre itthagyott bennünket.
A kétszeres Munkácsy-díjas grafikusművész a pásztóiaknak egyszerűen csak Kálmán volt. Még 1974-ben álmodta meg a pásztói galériát, ennek első lépésként 35 grafikai lapot ajándékozott szülővárosának. A művész tovább gyarapította a gyűjteményt egészen haláláig.
A pásztóiakban hosszú éveken át elevenen élt az igény arra, hogy Csohány életművét méltó módon mutassuk be, a gyűjteményt helyezzük el és biztosítsunk számára kiállítási lehetőséget. Ez végül 2001. december 14-én válhatott valóra, amikor a korábban múzeum-téri óvoda nevén ismert műemlék épületben megnyílhatott a galéria.
Az idei emléknapon, melyet január 29-én tartottunk a galériában Váci András, Feledy Gyula, Szilvássy Nándor, Würtz Ádám, Reich Károly és Hintz Gyula grafikáiból állított össze időszaki tárlatot Shah Gabriella művészettörténész, a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum igazgatónője.
A tárlat létrejöttét Varga József üvegesmester segítségével támogatta. A kiállítás megnyitását és megemlékezését a pásztói Mikszáth Kálmán Líceum diákjai: Kelemen Inez, Kelemen Dávid, Noskó Henrik, Várhegyi Márk és Németh Bence által előadott zeneszámok és versek tették színvonalassá, melyeket Herczegné Varga Ilona, a Líceum igazgatónője állított össze.
A résztvevők Csongrády Béla közíró vezetésével rövid beszélgetésben értékelték a gyűjtemény és a galéria eddigi sorsát, valamint jövőbeli lehetőségeit. A rendezvényt a Csohány Baráti Kör, Pásztó Kultúrájáért Alapítvány és a Pásztói Múzeum közösen szervezte.

Beszámoló Bódis Kriszta

A Pásztói Múzeum meghívására nemrég Pásztón járt Bódis Kriszta író, dokumentumfilmes, pszichológus. Azért jött, hogy a Múzeum Megvetés és önbecsülés című kiállítása kapcsán legújabb regényéről beszélgessen a pásztói Mikszáth Kálmán Gimnázium érdeklődő diákjaival. A Carlo Párizsban című regény persze nem a Fények Városában játszódik, hanem egy kitalált, de nagyon is valóságosnak tűnő magyarországi cigánytelepen, egy gettóban, amelyet a helyiek valamiért Párizsnak hívnak. Itt él a regény főhőse, a beszélgetésre érkezett diákokkal csaknem egyidős, tizenöt éves Farkas Károly, Carlo.

Sejthető, hogy ez a délutáni beszélgetés nem is annyira a regényről, a szövegről vagy az írásról szólt, mint inkább a boldogulásról, a kitörésről és az együttélés sokszor kényelmetlennek érzett kérdéseiről.

És a diákok meséltek, kérdeztek, játszottak.